A
MAGYAR CIGÁNYZENE NEMZETI KINCS!
A magyarnóta és a
magyar-cigánymuzsika a magyar kultúra és hagyomány szerves
részét képezi.
"Az a
nemzet, amely a múltját nem becsüli,
a jövőjét sem érdemli meg.”
A
magyar cigányok
által játszott "cigányzene" elsősorban szórakoztató célzatú magyar
népies műzene.
A magyar
cigányzene-magyar nóta elnevezések kettőssége szemléletesen jelzi
a műfaj kettős kulturális kötődését. A köztudat sokáig hol a
magyar, hol a cigány autentikus népzenével azonosította –
helytelenül. A "cigányzene" nem
azonos a cigányfolklórral, hanem előadói stílus, hangszerelés és
hangzás, amit az egész világon a magyar kultúra részeként ismernek
és elismernek. Mindenekelőtt fontos megkülönböztetnünk az
autentikus cigány népzenétől a Magyar cigányzenét, ez utóbbi ugyanis
zömében a 19. században keletkezett magyar népies műzene, amelyhez
tekintélyes mennyiségű nemzetközi szórakoztató zene is társul. A
cigányzenének nevezett - jó néhány különböző zenei stílust
integráló - műfaj csaknem egy évezredes múltra tekinthet vissza
Európában, de az elmúlt kétszáz évben már kizárólag
Magyarországgal azonosítják. Nálunk legkorábban 1489-ben, majd
1525-ben említenek cigányzenészeket; mindkét esetben fejedelmi
számadáskönyvben.
A
magyar népzenekincs és a nemesi udvarizene megszólaltatásában a
középkor óta nagy szerepet játszottak a Magyar cigányzenészek. Az
első ismert cigányzenekar a XVII. század második felében az
iskolázott zenész Czinka Pannáé volt. Ahogy akkoriban, úgy ma is
hegedűsből (prímás) klarinétosból, cimbalmosból, brácsásból és
bőgősből áll a legkisebb létszámú zenekar. A XIX. század második
felére alakultak ki a zeneileg egyre képzettebb zenekarok, melyek
játékukkal elsősorban a városi polgárság ízlésvilágának, és
szórakozási igényeinek feleltek meg.
|
Greguss
Imre Cinka Panna című
festményének
képeslap-reprodukciója
|
Czinka Panna az öreg
Czinkának lánya volt. Öregapja, Barna Mihály prímás. Már 9
éves korában oly tisztán hegedült, hogy a szép reményekre
jogosult gyermeket több Gömör vármegyei földbirtokos s köztük
különösen földesura Lányi János, saját költségükön
Rozsnyóra
küldték, hogy ott a hegedűjátékban kiképezze magát. A kis
Pannát a jeles városi karmester tanította. Rövid idő alatt
nemcsak a hegedűjátékban, hanem a zenében is oly rohamos
haladást tett, hogy már 12 éves korában általános bámulat
tárgya lett; 14 éves korában férjhez ment egy ügyes Viola di
Gamba-n játszó cigány zenészhez, s nem sokára férjével és
annak két fivérével egy kis zenekart alapított és ezentúl híre
napról-napra terjedt, úgy hogy ünnepélyek alkalmával 20-30
mérföldnyire is elvitték. Jó földesura a
Sajó
partján nemcsak kis házat épített számára, de bandájának
minden 2 évben új szép vörös ruhát is csináltatott. Ott a Sajó
partján élt Panna boldog családi életet. Később már egész
zenekara fiaiból állott. Sok pénzt keresett és teljes életében
takarékos lévén, szép vagyont hagyott övéinek. Végrendeletében
meghagyta, hogy díszruhájában gyémántos gyűrűvel temessék el,
s melléje kedves Amati-hegedűjét is, melyet Csáky bíbornoktól
kapott ajándékul. Sírjára földesura emeltetett emléket. C.-tól
mindössze három mű maradt fönn. Legtöbb szerzeményeinek
azonban csak címét ismerjük, ilyenek többek közt: a «Háromszáz
özvegy nótája», a «Halotti tánc» és az «Ősapáink dala».
Fennmaradt szerzeményei a legremekebb «hallgató magyar»
fajtájúak, valóságos gyöngyök zenei tekintetben és minden
később szerzett e fajta művek mintájául tekinthetők. |
Így írt erről az itt
járt Pietro Mascagni (1863-1945) is: ... a magyar szinte
megáll az étkezésben, leteszi a kést, villát és észrevétlenül
átengedi magát a zene hatásának. Az első hegedő különös, átható
hangsúllyal énekel, a másodhegedő, a viola, a brácsa és a bőgő
szeszélyesen, fantasztikusan kísérik, a klarinét sivító kedves
ellentéttel trillázik, a cimbalom átfutja a különböző hangnemek
skáláit, szédületes gyorsassággal halad föl és le, természetes
merész összhangba egyesítvén ezt a jellegzetes polifóniát, ...Most
a banda egy szomorú hallgató nótába kezd... A közönség nem eszik
többé. Mintha félig lehunyt szemmel szundikálnának...
Claude Debussy (1862-1918) gondolatai: ..Mintha egy szép
pillangót látnék üveg alatt! Szárnyai még csillognak, de már nem
libegnek, gazdag színpompája elfakult. Úgy látom, önök magyarok,
ezt a zenét nem tudják a maga értéke szerint méltányolni. Önöknek
ez már az életük egy része! Annyira ismerős, hogy nem
tulajdonítják neki azt a mélységes művészi jelentősséget, ami
teljes mértékben megilleti! Egyébként nézzük, mi lett ezekből a
dolgokból Liszt tolmácsolásában. Akármilyen zseniális, a magyar
zenét járomba fogja. Megfosztja szabad lendületétől és érzelmi
távlatától. Ha Radicsot hallom, szinte eltűnik a valóságos
környezet. Az erdők illata csap meg, a források csörgedező zenéje
és egy szív mélabús vallomása, mely szenved és ujjong. szinte
egyidőben. Nézetem szerint ehhez a zenéhez nem szabad hozzányúlni.
Sőt, óvni kellene, amennyire csak lehet a hivatásosok kontársága
ellen. Ezért hát becsüljék meg jobban a cigányzenészeiket, hogy ne
legyenek többé egyszerű szórakoztatók, akikkel ünnepségeik
hangulatát emelik, vagy pezsgőzés közben fülükbe huzatnak! Ez a
zene igazán van olyan szép, mint az önök régi hímzései és
csipkéi... Miért nem becsülik meg, miért nem szeretik ugyanúgy?
... Ilyen sorok után nehéz saját szavakat írni.
Sokszínű zenei örökségünk része ez a
műfaj, ezért a világhírű Magyar cigányzenének és a képzett cigányzenészeknek, ma is előkelő helye
van mind az éttermekben, mind a hangversenypódiumon!
Cigányzenekar a
két világháború között
A zenetörténészek három nagy korszakra
bontják a cigányzene múltját. A 18. század utolsó évtizedeitől nem
egészen a 19. század közepéig tartó időszakaszt, a magyar
zenetörténet a tánccal és zenével való katonai toborzás német
származású szavával verbunkos korszaknak nevezi. Egyik legjelesebb
mestere a legendás cigányprímás, Bihari János volt. 1810
tavaszán, híres pesti útján Berzsenyi Dániel azzal vívta ki
barátai - Kölcsey, Szemere - titkolt ellenszenvét, hogy nem velük
kávézott, hanem inkább Bihari Jánost hallgatta egy városszéli
(akkor városszéli, ma ez belvárosi lenne) fogadóban, és azután
áttáncolta az éjszakát.
A második korszak (1850-1879) a sírva vigadásé; a nótáé, a
csárdásé. A népies dal vagy magyar nóta a népzenével is szervesen
összenőtt. Fő jellegzetessége a népdalokkal, főleg régi
stílusúakkal szemben, hogy európai klasszikus zenei normák szerint
harmonizálható. "Cigányzene" címen általában nótákat - hallgatókat
és csárdásokat - hallunk cigányzenekaroktól. Ennek a periódusnak
volt kiemelkedő személyisége Dankó Pista, akit sztárként
ünnepelt kora. A közönség annyira rajongott Dankóért, hogy - az
újságok tanúsága szerint - egyértelmű bírói döntés után sem volt
hajlandó elhinni, hogy Dankó egyik nótáját plagizálta, pedig a
nótaperben maga Jókai Mór volt a szerzői és jogi szakértő
bizottság elnöke 1896-ban. A "cigány Petőfi" - ahogyan Gárdonyi
nevezte, Szegeden született 1858-ban. Már kamaszkorában zenekart
alapított, a korabeli értelmiség kedvelte az ifjú prímást.
1896-ban Pestre szerződött, ahol maga a "nemzet csalogánya", Blaha
Lujza lett a mentora. A művésznő rajongott az ösztönös tehetségű
zenészért, akinek műveit olykor színpadi szerepeibe is
beiktatatta. Dankó Pista úgy komponált, hogy a kottát sem ismerte,
mégis a magyar nóták mellett népszínművek - a Cigányszerelem
és A halász szeretője - betétdalai is az ő nevéhez
fűződnek. Negyvenöt évesen, Budán halt meg. Temetésén Tömörkény
István mondott búcsúztatót, miközben ötszáz cigányzenész húzta a
jól ismert nótákat: Most van a nap lemenőben; Eltörött a
hegedűm; Egy cica, két cica. Jávor Pál 1940-ben, filmen hívta
életre a hegedű szerelmesének karakterét.
|
 |
Dankó Pista Dal- és nótaszerző,
daltársulat-igazgató
Született:
1858. július 13. Szeged-Fölsőtanya (ma: Szatymaz),
Magyarország
Elhunyt:
1903. március 29. Budapest, Magyarország
|
|
Muzsikus
cigánycsalád leszármazottja, s már 15 évesen saját zenekara
élén játszik. Döntő fordulat életében a költő Pósa Lajossal
való megismerkedése. "Ettől fogva nem is válik el a két név
egymástól, és míg magyar nótát dalolnak a világon, addig
mindig együtt emlegetik nevüket" - mondja róluk Móra Ferenc. -
"A költő karjára vette a cigányt, és halálos holtáig el nem
hagyta többet." Dankó rövid élete során több mint félezer
dallamot, nótát komponál, melyek a magyar nóta történetének
egyik legnagyobb alakjává teszik.
Életrajza: |
A harmadik szakasz (1880-1903),
mondhatjuk úgy is: a fénykor fénykoráé. Ekkorra már minden nagyobb
magyarországi helységnek saját, megbecsült zenekara volt. Pesten
pedig - ez ma csak nehezen elképzelhető - száznál is több
játszott, a híres prímások megbecsült, irigyelt emberek lettek.
Számos beszámoló szól vonópárbajokról, hosszú belföldi és külföldi
turnékról, hatalmas sikerekről; például Patikárus Ferkó az 1868-as
párizsi világkiállításon lép fel! Az újságok azonban mindenekelőtt
híres, jó külsejű cigányzenészek gavallérságával, urakkal való
tegező viszonyával foglalkoznak szívesen; mohó érdeklődéssel
kísérik egy-egy híresebb zenész rangos házasságát, főleg Rigó
Jancsi házasságát a belga hercegnővel. A híressé vált cigányzenész
családok házasságok révén is szoros kapcsolatba kerültek
egymással. Kialakultak vagy kialakulóban vannak
cigányzenész-dinasztiák: Berkes, Berki, Munczi, Rácz, Radics,
Magyari stb.
Kolozsvári cigányzenekar, 1890-es évek |
Rigó Jancsi
és Clara Ward-Chimay
1896 – Rémy Szálló
A világhírű
cigányprímás Pákozdon született 1858. augusztus 23-án.
Rigó János (Pákozd,
1858. -
Amerika,
1927.),
Rigó Jancsi és zenekara
1896-ban
egy párizsi étteremben, a Restaurant Payard-ban játszott, ahol
jelen volt a belga Chimay herceg és fiatal felesége, egy
amerikai milliomos lánya, Clara Ward, vagy Ward Klára. Az
asszony beleszeretett a tüzes fekete szemű Jancsiba, elhagyta
érte férjét. A szerelem kölcsönös volt, Jancsi elvált
feleségétől, Barcza Mariskától. Ez annyira nagy port kavart,
hogy több lap, köztük a
Mikszáth Kálmán
által szerkesztett Országos Hírlap is tudósított a válóperről. |
Magyarnóta
Egyéni
szerző(k)től származó újkori lírai dal, melyben nép- és műzenei,
továbbá szóbeli és irodalmi elemek keverednek; városon és falun a
társadalom több osztálya körében is ismert. Eredetileg hangszeres
verbunkos-zene; mai értelemben a 19. sz. második felének népdalt
utánzó, de tartalmában és funkciójában a népdaltól idegen,
átlagpolgári igényeket kielégítő dalműfaja. Egyéb nevei: népies
dal, népies műdal (→
cigányzene).
– Csaknem másfél százados pályafutása korábbi hagyományok alapján
a 19. sz. elején kezdődött. A magyar nóta előzményeit a hangszeres
verbunkos-zenében, a 18. sz.-i diákmelódiáriumok dallamaiban és a
magyar népdalban keressük, de zenei ihletője elsősorban a
verbunkos volt; az énekhangra írt szerzemények is őriznek
hangszeres fordulatokat (Cserebogár, sárga cserebogár; Ég a kunyhó,
ropog a nád...). A reformkortól a századfordulóig a népszínmű
volt egyik legfőbb terjesztője. (Szerdahelyi–Szigligeti: A csikós
c. darabjából pl. féltucat magyar nóta vált ismertté, többek
között Beszegődtem Tarnócára bojtárnak; Magasan repül a daru,
szépen szól; -Ne menj, rózsám, a tarlóra!... stb., a későbbi
Abonyi–Szentirmay-féle A betyár kendője c. darabból sem sokkal
kevesebb , pl. Hullámzó Balaton tetején; Ritka búza, ritka árpa,
ritka rozs... stb.). Neves előadóművészek (Déryné, Blaha Lujza,
Tamássy József és mások), továbbá a cigányzenészek
népszerűsítették. Időközben tartalomban és formában sokat
változott: a 19. sz. elején a német befolyás ellensúlyozására
törekedtek, előkészítették és szolgálták vele a szabadságharcot, s
részben ezzel is tiltakoztak a Bach
korszak elnyomása ellen. A kiegyezés után a
korábbi „sírva fogadó”, „búsmagyar” szemlélet kerekedett felül,
amely a hanyatló dzsentri jellemzője. A magyar nóták fokozatosan
elsekélyesedtek, népünk mind kevesebbet tartott meg belőlük. Az
amúgy is szűkös tematika (szerelmi, mulató, hazafias) teljes
formalizmussal párosult. – Századunkban a magyar nóta már kész
sablonok szerint készült. A leggyakoribb forma-sablonok azonosak
az ún. új stílusú magyar nédpalban is jellemző szerkezetekkel (egy-egy
sort egy-egy betűvel jelölve): A A5 B A, A Ak B A – ahol tehát a
második dallamsor abban különbözik az elsőtől, hogy öt hanggal
feljebb van transzponálva vagy a sor vége felkanyarodik, hogy a
sorvégződés (k = kadencia) a nyitó jellegű domináns hangon legyen.
Az egyszerű, sőt – saját, a népdalénál magasabb igényeihez mérten
primitív formát az újabb magyar nóták a sorok nagyobb hosszával
tágítja. Gyakoriak a 18, 20, 24, sőt magasabb szótagszámú sorok.
Míg az élő népi dallamban és nagyjából a századunk elejéig
virágkorát élő magyar nóta termés legjavában is a kis formán belül
a változatosságra való törekvést tapasztaljuk, addig az újabb
magyar nóták dallamában éppen az ellenkező hajlam uralkodik: a
szerkezet megmerevedik, s a szerzők a sablonosság unalmát
indokolatlanul bonyolult a hagyományos magyar népzenei
gondolkodástól idegen fordulatokkal, hangközlépésekkel próbálják
ellensúlyozni. Ilyen merev sablon a domináns hangra kanyarodó
második A soron kívül a kétrészes harmadik
sor (B), melyben a második rész az elsőnek részleges vagy teljes
szekvenciás megismétlése. A szekvencia a magyar nótában ,
ellentétben a magyar népdallal (kivéve a kvinttel feljebb vagy
lejjebb való ismétlést) igen gyakori. A hangzatfelbontás, mint
dallamalkotó eszköz, a kromatika és a funkciós harmóniai
gondolkodás következményeként létrejött egyéb, a népzenében
szokatlan hangközlépések már csak a népzenétől való tudatos
különbözés miatt is kötelezők. A magyar nótának talán még inkább,
mint a népdalnak, a kotta a halála. Csak stílusa szerinti
előadásban hat igazán. Terjesztésében és megőrzésében ezért jutott
olyan lényeges szerepük a cigányzenészeknek. A magyar nóták
kezdettől fogva leginkább zongorakísérettel jelentek meg, innen
alkalmazták a cigányzenészek vagy azok idegen betanítói (pl.
katonakarmester) cigányzenekari együttesre. A sikerültebb magyar
nótákat már kottában való megjelenésük előtt divatba hozták a
cigányzenekarok, s egy időben a nótakiadványok címlapján a szerző
neve és a kompozíció címe mellett ezt is szívesen feltüntették: „játssza
Sárközi”, „játsszák a Patikárus testvérek” stb. A magyar nóta
dallamának könnyen harmonizálhatónak kell lennie, sőt kívánnia
kell a harmóniát. Ez a követelmény – amely a nóta eredeti
közönségének ízlésében gyökerezik tette szükségessé a
dallamszerkesztésben az egyértelműen harmonizálható formulák,
fordulatok, hangközök használatát. A könnyen harmonizálhatóság
máig a legerősebb megkülönböztető jegye a magyar nótának a hasonló
sorszerkezetű magyar népdaloktól. – A fél-háromnegyed századdal
korábbi (18–19. sz.-forduló) verbunkos zene már nagyjából
meghonosította azokat az idegen-Ny-európai elemeket, amelyek a
magyar nótát zenei anyagában a népdaltól leginkább elválasztják:
az európai műzenéből vett dallamfordulatok (mi-fa-so kezdet,
la-so-ti-do vagy fa-mi-si-la záróformula stb.),
nehezen énekelhető – mert nem tisztán dallami, hanem harmóniai
gondolkodásban gyökerező – hangközök (kromatika, bővített kvart,
szűkített kvint stb.), a magyar népdalétól idegen
dallamszerkesztési elvek (szekund- vagy terc-szekvencia, emelkedő
dallamvonal stb.). – A magyar nóta tipikus átmeneti, felemás műfaj:
a szerzők többsége félművelt, zeneileg képzetlen, a tudatosan
utánzott népdalok közül jobb esetben is csak az új stílusúakat
ismerik; többségük az úri osztály tagjai közül került ki.
Alkotásaik előbb törvényszerűen az úri osztály, a városiak körében
váltak ismertté, majd a mezővárosi és falusi parasztpolgárság, a
kispolgárság között s végül megszűrve, némileg átalakulva eljutnak
a legszélesebb néprétegekhez. – Időrendben első magyar
nóta-szerzőként Egressy Bénit (1814–1851) szokás emlegetni. Ő még
olyan ambícióval komponálta dalait, mint aki a romantikus német (főleg
Schubert nevével fémjelzett) dalköltészetnek magyar megfelelőjét
igyekezett létrehozni. Néhány dala, ha nem is vált népivé,
századunkban népszerű maradt. Csak egy részüket írta kész szövegre:
Ez a világ amilyen nagy, A virágnak megtiltani nem lehet,
Kisfurulyám szomorúfűz ága, Ereszkedik le a felhő (Petőfi), Télen
nyáron pusztán az én lakásom (Tompa), Mi füstölög ott a síkon
távolban (Gaál), Juhász a hegy oldalán (Erdélyi), Ne menj rózsám a
tarlóra... Néhány dala – mint az Ej, haj magyar ember; Szomorúfűz
hervadt lombja vagy a Klapka-induló (később: Fel, fel vitézek a
csatára, Thaly verse) eredetileg hangszeres darabnak készült. – A
nagyszámú 19. sz.-i nótaszerző közül három nagyobb név emelkedik
ki: Simonffy Kálmán (1832–1889), Szentirmay Elemér (családi nevén
Németh János, 1836–1908), Dankó Pista (1858–1903). Simonffy –
polgári foglalkozása szerint ceglédi főjegyző, Pest megyei jegyző,
az 1870-es évek elején ogy.-i képviselő – kevés zenei műveltségét
autodidakta módon szerezte. Dalainak harmonizálását is mások (Ábrányi,
Szénfy) végezték. Néhány dalának népi változata is keletkezett.
Ilyenek: Szomorúfűz ága... (népdalvariánsa leginkább „Kinek van,
kinek van kút az udvarába” kezdetű szöveggel), Hej az én szeretőm,
ez a kicsi barna; Jaj, de magas, jaj, de magas ez a vendégfogadó;
Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted. – Szentirmay nemcsak
dallamokat, hanem szövegeket is írt; emellett novella- és
népszínműírással is foglalkozott. Dalai legtöbbnyire
népszínművekhez készültek (A falu rossza, Sárga csikó, Piros
bugyelláris...). Leghíresebb dala a spanyol
zeneszerző-hegedűművész, Sarasate által is felhasznált Csak egy
szép lány van a világon. További legnépszerűbb dalai (mintegy 400
dal közül): Ucca, ucca, ég az ucca; A kisasszony Pozsonba;
Debrecenbe kéne menni; Zsebkendőm négy sarka; Szálldogál a fecske...
– Dankó Pista előtt már akadt cigányzenész, aki nótaszerzéssel
próbálkozott (Boka, Patikárus, Rácz Pál stb.), de a cigányzenészek
között ő az első és egyetlen, aki nótaszerzéssel történelmi nevet
szerzett magának ugyanúgy, mint egy évszázaddal előbb a
verbunkosszerző Bihari János. Dankó egyébként cigányprímásnak
jelentéktelen volt. A kottaíráshoz, a magyar dilettáns nótaszerzők
többségéhez hasonlóan, ő sem értett. Négyszáznál több dalából
viszonylag nagyon sok népszerűvé vált. Ezek közül a
legnevezetesebbek: Nem jó mindig minden este a fonóba eljárni;
Szőke kislány, csitt, csitt, csitt; Eltörött a hegedűm; Hamis a
rózsám; Egy cica, két cica...; Most van a nap lemenőbe; Írom a
levelem Balog Máriának (Bakalevél); Gyenge violának... (Nagy
Bercsényi Miklós...); Madár vígan dalolva lombos ágon (Lemondás);
Búsan szól a kecskeméti öreg templom nagy harangja; Vásárhelyi
sétatéren Béla cigány muzsikál; Nem fúj a szél, nem forog a
dorozsmai szélmalom; Még azt mondják, nincs Szegeden boszorkány...
A századfordulónak és a 20. sz. elejének nótaszerzői közül Dóczy
József (1863–1913), Fráter Lóránd (1872–1930) és Balázs Árpád
(1874–1941) a legjelentősebbek. Közülük az egyetlen Balázs Árpád
volt, aki hivatali foglalkozása mellett (zilahi árvaszéki jegyző)
a komoly zenét is hivatásos szinten művelte. Nevezetesebb nótái:
Gyere velem akáclombos falumba; Valakinek muzsikálnak a faluban
valahol; Ahogy én szeretek, nem szeret úgy senki; Befordultam a
konyhára (Petőfi szövege); Fa leszek, ha fának vagy virága;
Itthagyom a falutokat nemsokára; Két babonás szép szemednek stb. –
Fráter Lóránd a nótaszerző dzsentri mintaképe. Katonai pályán
indult el, de 32 éves korában – huszárkapitányként – nyugalomba
vonult. Attól fogva a nótaszerzésnek élt; emellett
hangversenykörutakra járt, ahol cigánybanda élén hegedülte és
dalolta dalait: Száz szál gyertya...; Hívlak akkor is, ha nem
jössz; Messze, messze Csíkországban; Oda van a virágos nyár; Ott,
ahol a Maros vize messzi földön kanyarog; Tele van a város
akácfavirággal... (Fráter Lóránd bátyja, Fráter Béla is nótaszerző
volt; két dala vált közismertté: A fonóban szól a nóta; Szomorú a
nyárfaerdő). – A századfordulói-huszadik századi triász dalai
közül már csak Dóczy (polgári foglalkozása szerint kisebb állami
hivatalnok) néhány dala terjedt el a népdalos paraszti
társadalomban: Bakanóta (Jól van dolga a bakának); Magas a
kaszárnya; Megáradt a patak, elmosta a partot; Nádfödeles kis
házikóm...; Szeretőt keresek...; Édesanyám kösse fel a kendőt a
fejére... – Elsősorban azok a magyar nóták folklorizálódtak,
amelyek eleve „népdal-közelből” indultak: soknak szerzőjét ma már
nem is lehet megállapítani (-Söprik a pápai utcát; -Kitették a
holttestet az udvarra; -Szeretnék szántani; -Kerek ez a zsemlye;
-Be van az én szűröm ujja kötve; -Végigmentem az ormódi temetőn; -Vörös
bort ittam az este; -Zsindelyezik a kaszárnya tetejét; -Édesanyám,
ha bejön Egerbe; -Hét csillagból áll a Göncöl szekere... stb.).
Ezek közül némely magyar nóta dallamszerkezete s részben szövege
is megtévesztésig hasonlít a népdalokéhoz (pl. -Zöldre van a
rácsos kapu festve...); a népdalok és magyar nóták különválasztása
máig folyik, bizonyára több meglepetésben lesz még részünk a
jövőben. (Bartók Béla a nép körében ismert magyar nóták számát
egy-két ezerre tette!) A kinyomozhatóbb eredetű magyar
nóták nagyjából szerzőjük (vagy szerzőik) tehetségének arányában
váltak népszerűekké, és maradtak fenn viszonylag huzamosabb ideig
a szájhagyományban, így pl. Egressy–Petőfi, Simonffy–Szelestey,
Simonffy–Thaly, Tóth–Mosonyi, Gaál–Thern, Szentirmay, Matók,
Balász, Csajághy, Fráter, Rácz s a legnépszerűbb, Dankó Pista
művei. Nótát – általában idősebb nótaszerző dilettánsok – ma is
rengeteget írnak. Ennek ellenére a magyar nóta műfaja már
századunk elején is a hanyatlás jeleit mutatta, napjainkra pedig
végleg kiöregedett. – A magyar nóta, mely már a múlt században,
főleg a népszínművek révén a parasztság között is tömegesen
elterjedt, sokat ártott a nép hagyományos zenei ízlésének.
Ugyanakkor az új stílusú magyar népdal kibontakozásához a legfőbb
serkentő erő és forrás volt. (→ még:
dal)
– Irod. Bartók Béla: Cigányzene? Magyar zene? (Ethn.,
1931); Papp Viktor: A nóta (Bp., 1944); Kerényi György: Népies
dalok (Bp., 1961); Kodály Zoltán: A magyar népzene (Vargyas Lajos
példatárával, Bp., 1969); Sárosi Bálint: Cigányzene... (Bp.,
1971).
|
A csárdás egy hagyományos
magyar néptánc (az elnevezés csárda szóból ered, mely régies
kocsma). A magyar táncstílus megtestesítője, büszke tartású
férfi táncosok külön-külön rögtönöznek, szét- és
összedobbantva lábaikat, majd a férfiak a nőkkel párban
forognak.
Magyarországról származik, és cigány zenészekkel népszerű
lett a környező területeken is a Vajdaságban,
Szlovákiában, Szlovéniában, Horvátországban, Kárpátalján,
Morvaországban, a bánáti bolgároknál.
Kialakulása a 18. századi magyar verbunkosig vezethető
vissza, mely sorozási tánc volt a magyar hadseregben.
A csárdást a ritmus váltakozása, variálása teszi jellemzővé:
a lassú vezeti be, és a vidám, nagyon gyors tempójú friss
fejezi be. Számos más variáció van, melyeket ritka
csárdásnak, sűrű csárdásnak és szökős csárdásnak neveznek. A
zene lüktető, szinkópált 2/4 vagy 4/4 ritmusú.
Táncosok férfiak és nők, az utóbbiak hagyományos széles
szoknyát viselnek, általában piros színben.
Klasszikus zeneszerzők is felhasználtak csárdás témákat,
mint például Liszt Ferenc, Johannes Brahms, Johann Strauss,
Pablo de Sarasate, Pjotr Iljics Csajkovszkij és mások. A
világon a legismertebb "csárdást" Vittorio Monti írta
hegedűre és zongorára, a tempó 5 variációjával. |
|
Palotás A magyar
táncok kiforrásának ideje a 16. századra tehető. A Palotást
királyi és fejedelmi udvarokban is táncolták. A Palotás a 18.
és 19. században élte fénykorát. Ünnepélyes tartású társastánc
hangulata derűs, lovagias.
Elnevezését a várak, kastélyok dísztermeiről (palota) nyerte.
Az új hangszerek, új zene és új szellem ösztönözte a magyar
nemességet, hogy kialakítsák saját előkelő táncukat.
Rózsavölgyi Márk (1789-1848) magyar zeneszerző komponálta a
legrégibb csárdást 1835-ben. Bár a csárdás eredetileg paraszt
tánc, a nemesség körében népszerűvé vált. Az első magyar páros
tánc is Rózsavölgyi nevéhez fűződik: a “körmagyar” az 1840-es
években jött divatba. A Palotás részben a verbunkoson és a
friss pároson alapszik, és így a férfias magyar virtus is
érvényesül, de végül elkelő kifinomult tánccá fejlődőt az
Andalgóval. A színpadi zene is befogadta a Palotást Erkel
Ferenc “Hunyadi László” c. operájában és Kodály Zoltán “Háry
János” c. daljátékában. Magyarországon hagyományos
megnyitó
tánc lett a bálokon. Manapság, ahol magyarok élnek és tartják
az elmúlt idők hagyományait, előadják a Palotást érzéssel és
méltóságteljes mozgással. |
Szalonzene
A
szórakoztató zenének ez a műfaja a gyógyfürdőhelyek úgynevezett
kúrszalonjaiban, azaz társalgóban lett népszerű, s épp e
kúrszalonok nyomán kapta a maga idején jól hangzó szalonzene
nevet.
A teázáshoz, társalgáshoz (nem
tánchoz) a
háttérzenét
kisebb-nagyobb létszámú együttesek szolgáltatták, melyek alapját
zongora,
továbbá a
hegedű, és
a
nagybőgő
képezte. A kiegészítő hangszerektől függően háromféle összeállítás
vált általánossá: a bécsi, a párizsi és a berlini. Műsorukon
népszerű dallamok
feldolgozásai
és új szalonkompozíciók szerepeltek.
A
"szalonzene" 17. századi előde a
kamarazene.
Később
persze szélesebb körben is elterjedt, olyannyira, hogy minden
édeskésen andalító, de semmit mondása ellenére mulatós és
hangulatos zenedarabot szalonzenének kezdtek nevezni. Századunk
első harmada táján aztán a szalonzenét fokozatosan kiszorította a
szimfonikus szórakoztató zene, de minden bizonnyal nem örökre,
mert napjainkban a nosztalgiahullám jegyében szerte a világon
egyre-másra alakulnak a régi időket idéző szalonzenekarok
Lugosi
T..2009
 lap
teteje
Copyright © Lugosi Art Stúdió .Minden jog fenntartva 2009
- Nyilatkozat
|
|
